Mozgás földön, vízen, levegőben 3. rész: Mászás

A csótányok eddig bebizonyították, hogy igazi kis futóbajnokok és ügyes egyensúlyozók. Most egy másik területet vizsgálunk, ahol ki-ki a maga módján remekel. Sokszor hallhattuk ismerősöktől vagy ne adj Isten láthattuk is, amint egy éjjel későn hazaérve a lépcsőházban villanykapcsoláskor megelevenedett a fal. A kezdeti sokk után az emberben nem az az első gondolat merül fel, hogy „hogy is van ez?”. A csótányok nagy része igen ügyesen képes a falakon mászni, akár még tükörsima felületen is. Ezt a lábfejükön (tarsus) lévő speciális, ragadós képleteknek köszönhetik. A tarsus 5 részből áll, amiket podomereknek nevezünk. Az első négy alsó felén találhatóak a puha, ragadós felületű, párnaszerű képletek, az euplantak (más néven plantulak vagy tarsal pulvillusok). Az ötödik, utolsó podomeren, két nagy karom között, található egy másik fontos, ragadós lebeny, az arolium. Felszíne barázdált és különböző érzékszőrökkel borított. Ezek a kis párnácskák mászás és járás közben úgy deformálódnak, hogy a talajjal a lehető legnagyobb felületen érintkezzenek. Üvegen apró kis lábnyomokat hagynak, amik jobb tapadást segítő szekrétumok jelenlétét bizonyítják. Általában járás közben csak az euplantak érintik a talajt, míg az arolia nem. A karmoknak csak egyenetlen felszínen való járáskor van szerepe (tibian lévő tüskékkel együtt). Ha függőleges, sima felszínen kell mászniuk, akkor igénybe veszik az arolia segítségét. Ahogy az aroliat a felülethez nyomják, a karmokat oldalirányba szétterpesztik. Így akadálytalanul tudnak mászni bármilyen felületen egészen addig, amíg valamilyen szennyeződés miatt az akció kudarcba nem fullad. Olyannyira hatékonyak ezek a morfológiai remekművek, hogy egy kocsi szélvédőjén landolt Blattella asahinai egészen addig nem sodródott le a menetszélben, amíg a jármű el nem érte a 72 km/h-s sebességet!

A csótányok lábán lévő ragadós képletek

A csótányok lábán lévő ragadós képletek. Felül két faj euplantai nyilakkal jelölve. (A) Opisthoplatia irientalis és (B) Comptolampra liturata hátsó lábai. Anisyutkin (1999)
Alul két faj első lábának utolsó tarsomerjei alulnézetben az aroliaval és karmokkal. Bal oldalt egy függőleges üvegfelületen mászni képes (hím Periplaneta americana), jobb oldalt pedig egy erre alkalmatlan (nőstény Blatta orientalis) faj rajza.
a = arolium; b = arolia lapka; c = karom. Roth és Willis (1952b) nyomán.

Ezeket a képleteket nem minden faj használja egyformán. A Diploptera punctata például járáskor testét a földtől elemeli, szinte már lábujjhegyen járva, hogy az euplantak ne érintsék a talajt. Mászáskor viszont igénybe veszi mindet. Vélhetően így jobban hasonlít arra a bogár fajra, amit remek módon utánoz. A Blaberus genusba tartozó fajoknál pedig szinte az összes podomer érinti a felszínt járáskor. Ezen kívül egy fajon belül is lehetnek egyedek közötti eltérések. Az imágókhoz képest egy fiatal Blatta germanica 50%-kal gyorsabban halad sima felszínen, mint egyenetlenen. Ez azért lehet, mert az euplantakat többször használják, mint a karmokat vagy a tüskéket. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy használatuk nagyban függ a felszín minőségétől, ugyanis az állatok törekednek arra, hogy minél gyorsabban tudjanak mozogni és elkerüljék azt a kényes helyzetet, amibe belecsöppenhet egy Blatta orientalis vagy egy Periplaneta australasiae. Ezen két faj szívesen sétál tükörsima felszínen, de csak szigorúan „ lábujjhegyen”. Abban a pillanatban, hogy az euplantak a középső és a hátsó lábaikon érintik a felszínt, mit sem sejtő csótányunk mozgásképtelen lesz, ugyanis odaragad a padlóhoz. Ebben az esetben csak úgy tud szabadulni, ha megválik a komplett lábfeji résztől és otthagyja a felülethez tapadva. :(

A tarsus morfológiája: Alkalmazkodás a környezethez

Számos fajnál tapasztalhatjuk, hogy egyáltalán nem vagy elég ügyetlenül tud csak mászni sima, függőleges felületen. Ez főként az arolium fejlettségétől függ, ami különbözhet méretben, formában, barázdáltságban, sőt egyes fajoknál akár hiányozhat is. A B. orientalis aroliaja például teljesen alkalmatlan a mászásra, így ő az euplantakat használja erre. Viszont ezek is különbözhetnek szintén mind méretben és alakban vagy egyes podomerekről , akár az összesről hiányozhatnak is. Jelenlétük taxonómiai bélyeg lehet. Továbbá előfordulhatnak eltérések populációk, nemek és fejlődési szakaszok között is. Példaképpen a Paratemnopteryx couloniana-nál és a Neotemnopteryx australiaca-nál az euplantak csak az utolsó, ivari vedlésnél jelennek meg.

Ezek után azt már tudjuk, hogy az arolia és az euplantak az igen variáns felszíneken való stabil és gyors mozgáshoz szükségesek, de vajon mi lehet az oka ezek hiányának? A barlanglakó fajoknál ezen képletek vagy teljesen hiányoznak vagy csak számban kevesebbek, mint más, felszínen élőknél. Lehet hogy azért, mert a sárban, illetve a nedves falakon való mászás során a víz felületi felszültsége csökkenti a hatékonyságukat, így gyakorlatilag feleslegessé váltak. A Panesthinae alcsaládban az arolia teljesen hiányzik minden fajnál, ráadásul kettőnél még az euplantak is teljesen eltűntek. Arnold (1974) igen különösnek találta, hogy ezek a képletek mennyire különböznek olyan családok és fajok között is, akik nagyon hasonló területen élnek. Egyes szerzők azt mondják, hogy inkább az állat viselkedése a környezetben, nem pedig a környezet maga a meghatározója és okozója ezen morfológiai különbségeknek. Igen szoros kapcsolat áll fen ezen képletek jelenléte, tulajdonságai és a sima felszíneken, gyakran növényi részeken való járás között. A trópusi erdőkben élő csótányok, akik az aktív időszakuk alatt általában leveleken időznek, megtartják az aroliat és az euplantakat, ellentétben azokkal a fajokkal, akik egész életük során szinte el sem hagyják az avart. Náluk a számuk lecsökken vagy teljesen eltűnik, illetve funkciójukat elvesztik. Példaképpen a Nyctibora acaciana-nak, ami hangyák otthonaként szolgáló akáciákon rejti el a petetokjait, kifejezetten fejlettek.