Mozgás földön, vízen, levegőben 4. rész: Erő

Eddig már beszéltünk gyorsan futó csótányokról, agilis csótányokról, de a skála másik végén lévő „izomagyakról” még egyetlen szó sem esett. Következzenek hát azon csoport tagjai, akik testük erejével és ásási technikáikkal lógnak ki az eddig sem túl szokványos sorból. Testfelépítésük eltér a már eddig ismertetettel. Lábaik rövidebbek, legtöbb esetben a tibia végén erős tüskékkel díszítettek, testük gyakran tömzsibb, ám meglepően hajlékony. Masszív megjelenésükből is látszik, hogy ezen fajok csoportja az erőre teremtetett. Egy kísérlet során futópadon tesztelték, hogy mekkora a különbség a két morfológiai típus között. A kék sarokban a gyors és agilis fajok képviselői a P. americana és a B. discoidalis állnak szemben a piros sarokban lévő G. portentosa-val. Megfigyelték, hogy futás közben a csótányok oxigén felvétele megnő, a megemelkedett szintet egészen a futás végéig változatlanul megtartják. Az első különbség ennél adódik. Az agilisabb fajoknál az oxigénfelvétel a futás pillanatában rögtön felugrik magasabb szintre, míg a masszívabb testfelépítésűeknél ehhez több idő kell. Futás után láthatjuk a második, igen csak eltérő eredményt. Miután az edzés véget ért, a P. americana nyugalmi állapotba való visszaállásának ideje (pihenési idő) egy pillanat alatt megtörténik, ami vetekszik vagy akár kenterbe is veri a legjobb gerinces futók eredményeit! Ez a G. portentosa esetében nem mondható el. Neki a futás intenzitásától függően 10-45 percig is eltart, mire rendesen „kifújja” magát. Egyes egyedeknél nyilvánvalóan látszanak a fáradtság jelei. Megállnak, testüket a földre engedik, gyakorlatilag lefekszenek és közben levegőért „kapkodnak”. Ez abban is megnyilvánul, hogy légzőnyílásaikat kitárják és légző mozgásuk intenzívebbé válik.

Oxigénfelvétel futás közben

Oxigénfelvétel futás közben. Herreid és Full (1984) nyomán.

Az egyedülálló ausztráliai Geoscapheini (talajban alagutat ásók) csoport tagjai végleges földalatti lakóhelyeket alakítanak ki maguknak Queensland és Új-Dél-Wales kemény, stabil, félszáraz talajaiban. A M. rhinoceros el nem ágazó alagutat készít magának, ami akár a felszín alatt 60 cm mélyen is lehet. A legvégén a járat egy kamrává tágul, amit az állatok száraz élelem raktáraként, illetve bölcsődeként használnak. Lábuk kifejezetten az ásásra módosult. Maga a tarsus kicsi, de a lábszáruk vége egy lenyűgöző, karmos ásóvá alakult. Ennek és terjedelmes testük erejének segítségével képesek ebben a keményebb talajban ásni. Ásás közben ezzel az „ásóval” maguk mögé hajtják a talajt. Ha már egy elkészült alagútban sétál, akkor lábait közelebb húzza testéhez, így nem sérti fel a járat falát. Nagy, lapátszerű pronotuma is valószínűleg ásóként vagy lapátként funkcionál.

Egy homokba magát beásni készülő Macropanesthia rhinoceros

Egy homokba magát beásni készülő Macropanesthia rhinoceros (fotózta David Rentz). Az (A) képen: Ásószerű tibiális tüskék (fotózta Kathie Atkinson).

Tepper (1894) a Geoschapeus robustus viselkedését figyelte meg a nedves, összepréselt talajon. A G.robustus nem csak a fejét és az első pár lábát használta az ásáshoz, hanem mindhárom pár lábát igénybe vette. Miközben beásta magát a felszín alá, alig feltörve azt, alagutat sem hagyott maga után, mivel az beomlott mögötte, a kitermelt földet pedig oldal irányba préselte. Az egész folyamat mindössze pár másodperc alatt zajlott le. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a talaj szerkezete és keménysége meghatározza az ásásba fektetett energia mennyiségét, hiszen nincs egyszerűbb dolog, mint laza szerkezetű környezetben alagutat fúrni.

Nem minden faj rendelkezik lábra szerelt ásóval, így nekik más módon kell megoldaniuk lakhelyük kialakítását. Ebbe a kategóriába tartoznak a Cryptocercus fajok, amik szabálytalan alagutakat rágnak korhadt farönkökbe. Ők nem csak lakhelyet alakítanak ki maguknak és családjuknak, hanem egyben táplálkoznak is. Egy furat elkezdéséhez gyakran választanak természetes eredetű képződményeket, mint repedéseket vagy lyukakat a fában. A bejárat kiválasztása után elkezdenek a nedvesebb, korhadtabb rész felé fúrni. Az elég korhadt rönkökben nedves ürülékből alakítják ki lakásukat. Az egészen ép rönkökben viszont a járatok alig nagyobbak, mint a csótány átmérője, néhány esetben kiegészítve egy-egy kisebb kamrával.

Adult Cyryptocercusokat figyeltek meg járataikban, hogy mit kezdenek a törmelékkel és az ürülékkel. A keletkező „sittet” lábaikkal maguk mögé söprik, majd megfordulnak és a pronotumuk széles felszínével az általuk kiválasztott helyre döngölik. A kis belsőburkolók lábain lévő tüskék nyújtanak nekik ilyenkor támaszt. Más zárt helyen élő rovarokhoz hasonlóan ők is olykor-olykor fejjel lefelé tartózkodnak vájataikban. Gyakran sétálnak visszafele, hogy lecsökkentsék a felesleges megfordulások számát, emellett testük igen figyelemreméltó szögben képes megcsavarodni, így sokkal könnyebben tudnak tolatni és közben manőverezni az alagútrendszerükben. Ezeket a sorokat írva még bennem is előbújt a klausztrofóbia. :)

A klausztrofóbiás rémálom után gyorsan lépjünk is egy sokkal szabadabb területre, még pedig a laza szerkezetű homokba. A sivatagban élő Polyphagidae fajok aktív időszakuk alatt apró barázdákat hagynak a homokban, miközben a felsőbb rétegben gyakorlatilag úsznak a szemcsék között. A nyomok teljesen olyanok, mint egy rajzfilmbéli vakond tevékenységének nyomai. :)

Egy Arenivaga faj 2-3 cm széles nyomai egy sivatagi bokor tövében

Egy Arenivaga faj 2-3 cm széles nyomai egy sivatagi bokor tövében. A nőstények és a nimfák a felszín alatt ásnak éjjel (Hawk and Farley 1973).
A képben: Egy petetokot hordozó Arenivaga cerverae hasi oldalról. Megfigyelhető, hogy a tok helyzete hogyan adaptálódott a nőstény homokban úszó tevékenységéhez, illetve jól látható a tibia tüskézettsége. L. M. Roth és E. R. Willis.

A nappali elviselhetetlen hőségben egy Arenivaga faj képes akár 60 cm mélyre is leásni a homokban. A kifejlett nőstények és nimfák teste áramvonalas, toruk domború és a pronotumuk széle éles. A rövid, erős lábaikon lévő tibiális tüskék megkönnyítik az előre haladását és egyben ez a legfőbb ásóeszközük is. Ezek a tüskék gyakran lapítottak vagy recések és a végük éles. Az elülső tüskék néha örvben állnak a térd körül, így egy elég erős ásót képeznek. Az Arenivaga genusban és még más Polyphagid fajoknál is segíti még valami a csótánokat a földalatti közlekedésben. Mégpedig a cercusok alsó oldalán levő nagy, gömbölyű érzékszervek, a tricholitok. Ezek afféle függőónként viselkedő képletek, amik segítik a homokban való tájékozódást. Az egy vedléses Arenivaga nimfáknak cercusonként csak egy tricholitjuk van, majd minden egyes vedlés során egy újabb párral gazdagodik. Az adult nőstényeknek 6, a hímeknek 7 pár tricholitjuk van.

Érzékszervek egy adult hím Arenivaga faj cercusain

Érzékszervek egy adult hím Arenivaga faj cercusain.
(A)A rovar hasi oldalról, nyilakkal jelölve a cercusokkal.
(B)A potroh vége a cercusok szögbeli helyezkedésével és a tricholitok sorával.
(C)A bal oldali cercus keresztmetszete, amin látszik, hogy a cercus oldalirányba elfordult a horizontális síktól.
(D-E)Elektromikroszkópos felvételek a tricholitokról.
(D)A cercus hasi oldalán látszanak a párhuzamos sorokba rendeződött tricholitok.
(E) Közelebbi felvétel a tricholit (tl) sorokróla sensilla chaetica-val (sc) és a trichobotrium-mal (tb). Hartman et al. (1987)

És elérkeztünk a legutolsó eddig ismert és tanulmányozott ásási módszerhez, amit Simpson (1986) vizsgált a B. craniifereknél. Ezt akár mi otthon is kipróbálhatjuk, ha gyűjteményünkben megtalálható az említett faj. Nézzük csak mit is csináltak a kísérletben. Helyezzük állatainkat mohás feltalajba, közben filmezzük le őket (ez opcionális), hogy hogyan viselkednek. A következő dolgot figyelhetjük meg: A rovarok pillanatok alatt beássák magukat a talajba lábaik gyors mozgását a fejük és a pronotumuk fel-le mozgatásával kombinálva. A végeredmény: csótánykánk azt gondolva, hogy fogalmunk sincs róla, hogy hol van, nyugodtan időzik a felszín alatt, esetleg csápjaival teleszkópozgat. :) Ezen mozgások kombinációja teljesen megfelelő a laza szerkezetű talajokban (guano, avar, por) való ásáshoz, de megkönnyítik a rések kitágítását is pl. a kéreg alatt vagy a préselt avarban. Ez a technika nem követel meg speciális morfológiát. Nem csökken a tarsus mérete, nem kíván túlzottan nagy izomerőt vagy böhöm testalkatot sem. Így kis kedvencünknek nem kell feladnia a gyors futást az ásásért cserébe. Ami valjuk be remek elbújási módszer is. A B. craniifer által reprezentált standard testfelépítés mellett ez a viselkedés kitűnően megállja a helyét.